Jelek

Az elmúlt egy hét érdekesen alakult. Valahogy ugyanazokat a köröket futom egyfolytában. Kedden egy buliban találkoztam Zs-vel, ahol valahogy szóba jött köztünk ez a fiú lány barátság kérdés. Én nyomatékosan közöltem, hogy nem hiszek és soha nem is tartottam működőnek a fiú-lány barátságokat. Az egyik fél mindig többet akar a másiktól. Még akkor is, ha ezt egy életre elnyomja magában. Ő erre persze közölte hogy már pedig ő igenis hisz ebben, én pedig akkor azt éreztem, hogy na igen itt vagyunk. Én képletesen feldobtam a labdát, ő pedig leadta a "Jelet" hogy kisgyerek tudd hol a helyed. Aztán néhány mondattal arrébb, ahogy tovább fűzte a gondolatot, közölte hogy végül is milyen  igazam van, mert tényleg nincs. És én újra ott álltam a kétségbeesés folyójának partján készülve örökre elmerülni a habok között.
Aztán persze hétvégén megint összefutottunk egy rendezvényen, ahol megerősítést várt tőlem, hogy tetszik e a haja ahogy most hordja, mert így nem nagyon szokta, én meg főleg nem láttam így, és nekem megint az jutott eszembe hogy mit érdekli őt, ha nem akar semmit, mert nekünk értékes beszélgetéseink vannak, és ez fontosabb mint egy futó kapcsolat. És persze tegnap este ahogy szokásos esti évődésünket töltöttük Viberen, azért küldött egy fotót az ágyból, ami cuki volt, és semmi ilyen kihívó szexi dologra ne gondoljatok, de velem mégis madarat lehetett volna fogatni.
Valahogy az elmúlt 30 évemben ez sosem sikerült. Jól olvasni a jelek között. Mikor van az amikor egy lány azt mutatja hogy ő akar valamit. Túl léptél azon, hogy jófej vagy, vicces, esetleg megértő, és jó hallgatóság. Biztos meg van az a jelenet a csaj nem jár egyedül című filmből, amikor közlik a sráccal, hogy te azt hitted az egyetem alatt is együtt maradunk, de édiiiii. És ez milliószor lejátszódott a fejemben. Azt hitted azért dumálunk ennyit, mert én járni akarok veled, de édiiii. És elkerülendő a megaláztatást, általában az ilyen helyzetekben sosem lépek. Azt gondolom teszek utalásokat, flörtölök, és időről időre jelzem a másik felé, hogy hé, nekem te egy nő vagy, nem egy barát, és én úgyis nézek rád, de nincs szerelmet valló monológ, nincs már pedig most megcsókolom lesz ami lesz jelenet. Mert valahogy nem tudom eldönteni, hogy mi van. Általában sosem. Biztos ez a saját magamban évek óta növesztett önértékelési zavarnak köszönhető. Hogy sosem tudom meggyőzni magam arról, hogy igen én kellek neki...

A vacsora

Úgy tűnik ez a blog írás valahogy mindig hajnalra marad, mert nem nagyon bírok aludni. Ma együtt vacsoráztam a legrégebbi barátommal. Ő is hasonló cipőben jár, mint én. Bár ő lassan közelebb van a 40-hez, de nem találja a helyét, nincs párkapcsolata, és valahogy az egész számára még kilátástalanabb. Feltette a kérdést gyros evés közben, hogy hogy látom magam 10 év múlva. Ahhoz hogy a választ megértsétek, tisztáznunk kell a hétvége történéseit.
Pénteken dolgozni mentem egy klubba. Talán ezt nem tisztáztuk még de hétvégenként djként is dolgozom. Egy lánnyal akivel pár hete ismerkedtünk meg, jelezte hogy szívesen eljönne velem. Meg is beszéltük, hogy ő vezet, mert inni nem akar, meg egyébként is szeret. Eredetileg ketten mentünk volna, de időközben becsatlakozott két ismerősöm. Ezen szegény úgy tűnik teljesen besértődött, és két órával indulás előtt kitalálta még sem jön. Majd miután lerendeztük, hogy akkor hogy megyünk, immár nélküle, fél órával indulás előtt bejelentette hogy mégis jönne, de nem velünk, hanem külön kocsival egy barátnőjével. Majd így is történt. Végig ott állt mellettem a pultban, amíg zenéltem, de csak néhány szót szóltunk egymáshoz, és egyébként is valahogy azt éreztem, hogyha lesz is ebből valami, az nem lesz hosszútávú. Sokat elárul hogy azóta nem volt még olyan érzésem, hogy keresnem kellene, és ő se keresett.
Szombaton barátos nap volt. Összejöttünk több sráccal, hogy kicsit lazítsunk, iszogassunk, bulizzunk. Hál' isten senki nem dolgozott, így simán meg tudtuk oldani a dolgot, hogy mindenki ott legyen.
Már javában zajlottak az események, amikor K, egy kolléganőm a munkahelyemről és V kb egyszerre írtak rám, hogy merre vagyok. K régóta nagyon szimpatikus. Első látásra benne láttam azt a fajta kedvességet és bájat, amiről azt gondoltam hogy hosszútávra tervezhetnék vele. Többször próbáltam elhívni ide oda, beszélgetni vele, és bár mindig marha kedves, mindig nagyon mosolyog, mikor találkozunk, valahogy egy idő után azt éreztem hogy ez nem fog összejönni.Képzeld el mennyire váratlanul ért az üzenete. Természetes hogy ők nem arra a helyre mentek szórakozni, ahol én voltam, de egyszer élünk felkiáltással fogtam magam, és egyedül átmentem a másik helyre, ahol aztán összefutottunk, és eleinte minden olyan jónak tűnt. Közvetlen volt, kis ölelések, óriási mosolyok, némi csipkelődés. Ahogy klasszikusan annak lennie kell. Még egy mondatot is elkaptam, ahogy odalépett egy ismerős lányhoz, aki megkérdezte hogy meg lett a fiú? Gondolom ez lehettem én. Ki is húztam magam. Majd egyszer csak a semmiből, közölte hogy neki azonnal el kell mennie. Hogy hova azt nem volt hajlandó elárulni, majd már vette is a kabátját, megkért hogy a barátnőjének mutassak már meg egy bizonyos szórakozóhelyet, megölelt, adott egy puszit, és már ott sem volt. Azóta se tudom ezt hova tenni.
A kérdésre ezek után ma a vacsoránál egyértelműnek tűnt a válasz. 10 év múlva, pontosan ilyen játékokban veszek részt. Hónapokat adott esetben éveket eltöltve valaki mellett, akivel vagy nem passzolunk, vagy egyszerűen csak valamelyikünk mindig azt fogja gondolni hogy ennél több is jár, vagy csak elkövetjük újra azokat a hibákat, amiken már annyiszor átestünk mind ketten. Azt megtanultam, hogy így vagy úgy, de az élet folyamatosan ismétli magát, és időről időre ugyanabban a helyzetben találom magam...

Fiú lány barátság

Túl vagyok a "randi ebéden". Régen éreztem magam így zavarban. Zs-vel akivel találkoztunk, nagyon jókat tudunk dumálni és viszonylag sokat is szoktunk, Most először mégis szinte végig zavarban voltam. És ez talán annak köszönhető hogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Elvileg "baráti" a viszonyunk, és ez fel is vet egy marha nagy kérdést, hogy vajon van e barátság férfi és nő között. Én sose hittem ebben. Nem is tartottam egészségesnek. A nők gondolkodását nem értem az ilyen helyzetekben. Egy pasi minden csajjal akivel elmegy valahova kettesben, potenciális jelöltet lát. A nők ezt miért nem értik? Gagyi hollywoodi filmek szólnak a barát zónába szorult srácokról vagy lányokról, akik persze a happy end-re odatalálnak a nem barát barát oldalára.
De persze az is egy kérdés honnan lehet eldönteni hogy a barátzónában vagy, vagy ez a puhatolózó rész? Néha annyira bonyolultnak érzem a dolgokat. Vagy csak én bonyolítom túl magamnak. Van egy régi film, ami sokáig a bibliám volt: Pop, csajok stb. A John Cusack által játszott főhős gyakorlatilag 2 óra hosszán keresztül boncolgatja a kapcsolatát, a nőket, az exeit. Én is ezt csinálom mindig. Valahogy folyamatosan túl bonyolítom a dolgokat. Most azt érzem hogy Zs lenne a tökéletes nő számomra. Sokkal komolyabb és érettebb bárkinél akivel eddig találkoztam, és ebből kifolyólag azt gondolom hogy nekem is benőne a fejem lágya mellette. Nála valahogy folyamatosan versenyhelyzetben érzem magam. Mindig bizonyítani kell. Mindig képben kell lenni. Valahogy azt érzem, hogyha egy pillanatra is leeresztenék ott lenne a vége a dolognak.
Ebéd közben arról beszélgettünk, hogy az egyik nagy titka amit sose mondott még senkinek, hogy naplót szeretne írni. A régi vágya hogy megtalálja a megfelelő "könyvet", amiben leírhatja élete gondolatait. Milyen érdekes, hogy én is ezt teszem csak hol egy monitor, hol egy telefon képernyőjét bámulva. Ezt el is árultam neki, bár azt nem hogy ezt milyen néven teszem. Vajon gondolt erre, hogy mit írhatok róla, vagy írok-e egyáltalán?
Most pár napig nem találkozunk, úgyhogy marad a szokásos viberezés, és két értelmű üzenetek, meg matricák...


Ui:

Egy kis backstage info: Miközben a blogot szoktam írni, spotify-on hallgatok zenéket. Létre hoztam egy "hogyan találjuk meg a boldogságot egy év alatt" playlistet, amibe beledobálom a zenéket amiket hallgatok miközben írok, hátha valaki meg ezzel dobná fel az olvasást. A linket az oldalsó fejlécben találjátok SPOTIFY névszó alatt.

Kompromisszumok

Vajon a pénz mennyire motiváló erő egy kapcsolatban? És most nem a Zimàny Linda-Vajna Tímea féle storyra gondolok, hanem egy síma rendes hétköznapi kapcsolatra. J-vel 7 évig úgy voltunk együtt, hogy nem volt különösebb anyagi jólétünk, de nem is szenvedtünk hiányt semmiben. 3 évig éltünk együtt az ő lakásában. Nem mondom hogy soha nem volt gondunk, de valahogy mindig megoldottuk és mindenre jutott. Aztán mikor szétmentünk, bizonyos szempontból valahogy mind a ketten jobban kezdtünk el élni, pedig egyedül tartunk fent háztartást külön külön. Sose értettem ennek mi az oka. 

Alapvetően mindig azt gondoltam hogy az az egészséges ha hasonló anyagi körülmények közül, hasonló családi háttérrel érkezik mindenki egy kapcsolatba. Nálunk ez pont így történt. Én mint klasszikus pedagógus család sarja, ő is hasonló gyökerekkel, nagyon sokáig ez nem ütközött ki. De aztán hamar kiderült, hogy még én minnèl nagyobb szeletet próbáltam kiharapni a világból és menni bele az ismeretlenbe, addig ő képtelen volt máshol elképzelni magát, mint saját mikrokörnyezetében. Én mindig a srác voltam aki gyerekként is arról álmodozott hogy nagy dolgokat visz végbe, hogy valami többre hivatott mint az átlag. Ő nem volt nagy álmodozó. Nyílván szeretne jó körülmények közt élni, tengerparton nyaralni, szép ruhákba járni, de ha ez nem valósul meg maradéktalanul, benne akkor sem lesz olyan nagy hiànyérzet. A megszokott környezet amit gyerekkora óta ismer megvédi. És mindent igazol is. Ha csak olyan emberekkel veszed körül magad akik igazolják a döntéseidet, és bezárod a világot magad körül, akkor minden ami veled történik megerősítést kap a környezetedtől. Én mindig ebből akartam kitörni. Más kérdés hogy nem sikerült maradéktalanul. De azóta is dolgozom az ügyön. Vajon mikor jön el a pont amikor feladod? Mikor kell azt mondani, hogy fiú ez nem jött össze engedd el.

Én még nem engedtem...

Viszont az anyagi része a dolognak egyre jobban frusztrál engem is. Ha elmész egy randira felmerül a kérdés. Hol találkoztok? Érte mész? És ha nincs autód? Már jön a furcsán nézés. És persze 25 felett tök természetes, hogy egy nő azt keresi hogyan nevelhetne fel egy gyereket biztonságban. De mennyire lehet az kompromisszum kérdése, hogy az érzelmek hol szerepelnek a dologban. Valahogy mindig abban hittem, hogy az én kapcsolatom olyan lesz mint a legcsöpögősebb hollywood-i filmekben. Akiket mindenki irigyel. Akikről süt a boldogság. Akik átmennek tűzön vízen át egymásért. Néha azt gondolom hiába öregszem, sose növök fel. Tündérmeséket kergetek.

Kezdet

Ma van egy éve hogy a barátnőm, akivel 7 évig együtt voltam elhagyott...

Asszem ennél erősebb kezdést nehezen tudtam volna kitalálni. Persze a dolog nem ilyen fekete és fehér. Az évek alatt nagyon sokat és sokszor tettem azért, hogy ide jussunk. Valamiért egy idő után mindig természetesnek vettem azt aki van, hogy ő van, és elfelejtettem mi lesz akkor ha majd nem lesz.
Ez nem egy megfejtő blog, akit a google azért dobott ide, mert azt remélte itt mondják el a csajozás titkát, azt el kell keserítenem. Nem én vagyok a megfelelő ember. Ez egy terápiás blog, terápia nekem, és talán egy jó fórum azoknak akik hasonló cipőben járnak.
30 éves vagyok, egyedül élek, közepes állásom van, közepes anyagi helyzettel, közepes kinézettel, a kelleténél komolytalanabb életfelfogással, millió szorongással, és önbizalomhiánnyal. Ahogy ezt a mondatot visszaolvasom, én lehetek a nagy magyar átlag. :)
Itt ülök a monitor felett és azon gondolkozom, már percek óta hogy hogy is vágjak bele:

Kellene egy hosszú írás a volt kapcsolatomról, hogy 7 év után miért nem vagyunk együtt?

Vágjak a közepébe és csak írjak?

Azt hiszem a második opció tűnik jónak.

Éjjel 4:49 van és most éreztem hogy annyira nem értem a világot ami körülöttem van, és néha annyira elveszettnek tűnik minden, és magányosnak, hogy ez a gép lett a barátom. Pedig alapvetően sok ember vesz körül. A munkámban folyamatosan emberekbe botlom, rengeteg haverom van, néhány igazi barátom, és rengeteg ismerősöm. Mégis egyedül vagyok. Gyerekként senki nem mondja el, hogy úgy húzogasd a lányok haját a homokozóban az oviban, hogy 30 évesen nagyon magányos tudsz lenni bizonyos helyzetekben, ha időben nem stoppoltad le a megfelelő lányt, és nem sikerült megtartani.
Az alatt az egy év alatt, mióta nem vagyunk együtt, 1 komolyabb kapcsolatom volt, 1 nagy benézésem és egy futó kalandom. Azt hiszem nem nevezhetjük túl sikeres évnek ha számokban nézzük :)
Nem értem a nőket. Ha valamit megtanultam ebben az időszakban az az hogy mikor azt gondolod tudod mi a helyzet, hányadán álltok, mindig kiderül, hogy fogalmad nem volt.
Van egy lány, hívjuk E-nek. E tipikusan a megmentésre váró lélek. Valószínűleg soha nem volt az életében egyetlen olyan férfi sem, aki nem elnyomni akarta, uralkodni rajta, irányítani. Túl van kismillió csalódáson, megbántáson, elhagyáson, szenvedésen. Mikor megismerkedtünk, nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk. Elsőre szinte "túl könnyű" prédának tűnt. Persze aztán kiderült hogy nagyon nem az. Ebből gondolom ki lehet találni hogy ő volt a nagy benézésem. Az első találkozásunk után rögtön nálam aludt, majd másnap együtt ebédeltünk, mégis miután ebéd után elválltunk, és másnap beszéltünk azt éreztem egyet hátra léptünk, nem előre. Aztán újabb találkozó, hihetetlen távolságtartás, és valamiért azt éreztem ennek a dolognak itt van vége. Beszélgettünk időnként, de se újabb találka se semmi. Pedig meg voltam róla győződve, hogy ha valakinek én vagyok a megfelelő az pont ő. Aztán rá egy pár hónapra megint úgy alakult, hogy eljött velem egy bulira. A forgatókönyv pontosan ugyanaz. Nálam aludt, közös ebéd, majd búcsú, és megint nem tartottunk sehol. Aztán már beszélni is nagyon ritkán beszéltünk. Hogy miért jutott ez eszembe. Tegnap előtt a véletlen folytán találkoztunk. Ő az új barátjával volt. Én egyedül. Ő ittasan, én józanul. Kétszer sírta el magát. Mert tudja hogy egy olyan pasival kellene lennie mint én. Velem kellene lennie. De én annyira más vagyok, mint mindenki aki körülveszi hogy fél. Fél hogy nem elég jó nekem. Fél hogy nem tudna boldoggá tenni. Ezt mondta. Fél. Mert nem akar felelősséget vállalni, mert nem akar elköteleződni, mert nem akar sérülni, mert tudja hogy ami most van, ha vége is van nem lesz különösebben kellemetlen. Ezt meg én mondom. És ezért nem találkoztunk soha többet, mert minden alkalommal mikor rám néz szemtől szemben, átlátok rajta, és ez megijeszti. Én szeretném ha rajtam átlátnának. Ha valaki akkor is tudja mi jár a fejemben, amikor én nem akarom hogy tudja. Jó lenne nyitott lapként élni valaki előtt.
Még ugyanezen az estén találkoztam ZS-vel. Vele egy baráti társaságon keresztül ismerkedtünk meg. Furcsa lány. Első benyomásra, azt gondoltam hogy ő tipikusan az a típusú lány, aki a rosszabb napjain magával se áll szóba nem hogy velem. De aztán időről időre kiderült, hogy okos, szellemes, és a sokszor érthetetlen önbizalomhiányát fordítja át, és viszi pajzsként maga előtt, amitől úgy tűnik mintha nagyon túl gondolná saját fontosságát a világban.
Néha találkoztunk ilyen baráti összejöveteleken jól el is dumáltunk, de sose éreztem azt a fajta érdeklődést az irányából, amiről azt gondolnám, hogy túl mutatna azon hogy egy társaságba járunk időnként. Az elmúlt 2-3 hétben ez megváltozott. Sokat beszélünk, váltjuk az üzeneteket, és minden alkalommal a nyakamba ugrik mikor találkozunk, sőt a hétre még ebédelni is elhívott. Nem én őt, ő engem. Közölte hogy a héten együtt ebédelhetnénk. Az ember ebből azt gondolná, hogy akkor ő csak szeretne valamit. De mikor a szombati beszélgetésünk kapcsán elmondtam neki, miután azt firtatta hogy a pasik őt nem nézik meg, hogy szerintem igenis vonzó, és bennem is voltak olyan gondolatok, hogy tök jó lenne ha lenne köztünk valami, úgy csinált mint aki kb. meg se hallotta, pedig az ember azt gondolná, hogy egy ilyen nyílt hadüzenetre lecsapna. Így most nála is marad az értetlenség. Megyünk ebédelni...
Volt egy tervem, hogy visszaszerzem a volt barátnőmet. Azt gondoltam róla mindig, hogy a szakításunk egy szünet a kettőnk közti történetben. De rá kellett jönnöm hogy ezt a szerelmet csak én tartom különlegesnek. Úgyhogy a békülésre vonatkozó terveim, most mennek a kukába. Pedig milyen jól nézett volna ki, hogy a szakításunk egy éves évfordulóján kap egy klasszikus kézzel írott levelet tőlem, csak úgy mint 8 évvel ezelőtt, mikor megismerkedtünk, amiben elhívom egy randira, majd egy nagyszerű feladványokkal teli kalandos úton jut el a randi helyszínére. Elég kerek storynak tűnt. Volt ismerősöm, aki szerint "annyira romi", hogy megkönnyezte. De persze mikor az ember már kezdte elszánni magát, akkor kiderült, hogy boldog párkapcsolatban él.
Úgyhogy muszáj előre nézni. Várni az ebédet. Remélem finom fogások érkeznek...