Ma van egy éve hogy a barátnőm, akivel 7 évig együtt voltam elhagyott...
Asszem ennél erősebb kezdést nehezen tudtam volna kitalálni. Persze a dolog nem ilyen fekete és fehér. Az évek alatt nagyon sokat és sokszor tettem azért, hogy ide jussunk. Valamiért egy idő után mindig természetesnek vettem azt aki van, hogy ő van, és elfelejtettem mi lesz akkor ha majd nem lesz.
Ez nem egy megfejtő blog, akit a google azért dobott ide, mert azt remélte itt mondják el a csajozás titkát, azt el kell keserítenem. Nem én vagyok a megfelelő ember. Ez egy terápiás blog, terápia nekem, és talán egy jó fórum azoknak akik hasonló cipőben járnak.
30 éves vagyok, egyedül élek, közepes állásom van, közepes anyagi helyzettel, közepes kinézettel, a kelleténél komolytalanabb életfelfogással, millió szorongással, és önbizalomhiánnyal. Ahogy ezt a mondatot visszaolvasom, én lehetek a nagy magyar átlag. :)
Itt ülök a monitor felett és azon gondolkozom, már percek óta hogy hogy is vágjak bele:
Kellene egy hosszú írás a volt kapcsolatomról, hogy 7 év után miért nem vagyunk együtt?
Vágjak a közepébe és csak írjak?
Azt hiszem a második opció tűnik jónak.
Éjjel 4:49 van és most éreztem hogy annyira nem értem a világot ami körülöttem van, és néha annyira elveszettnek tűnik minden, és magányosnak, hogy ez a gép lett a barátom. Pedig alapvetően sok ember vesz körül. A munkámban folyamatosan emberekbe botlom, rengeteg haverom van, néhány igazi barátom, és rengeteg ismerősöm. Mégis egyedül vagyok. Gyerekként senki nem mondja el, hogy úgy húzogasd a lányok haját a homokozóban az oviban, hogy 30 évesen nagyon magányos tudsz lenni bizonyos helyzetekben, ha időben nem stoppoltad le a megfelelő lányt, és nem sikerült megtartani.
Az alatt az egy év alatt, mióta nem vagyunk együtt, 1 komolyabb kapcsolatom volt, 1 nagy benézésem és egy futó kalandom. Azt hiszem nem nevezhetjük túl sikeres évnek ha számokban nézzük :)
Nem értem a nőket. Ha valamit megtanultam ebben az időszakban az az hogy mikor azt gondolod tudod mi a helyzet, hányadán álltok, mindig kiderül, hogy fogalmad nem volt.
Van egy lány, hívjuk E-nek. E tipikusan a megmentésre váró lélek. Valószínűleg soha nem volt az életében egyetlen olyan férfi sem, aki nem elnyomni akarta, uralkodni rajta, irányítani. Túl van kismillió csalódáson, megbántáson, elhagyáson, szenvedésen. Mikor megismerkedtünk, nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk. Elsőre szinte "túl könnyű" prédának tűnt. Persze aztán kiderült hogy nagyon nem az. Ebből gondolom ki lehet találni hogy ő volt a nagy benézésem. Az első találkozásunk után rögtön nálam aludt, majd másnap együtt ebédeltünk, mégis miután ebéd után elválltunk, és másnap beszéltünk azt éreztem egyet hátra léptünk, nem előre. Aztán újabb találkozó, hihetetlen távolságtartás, és valamiért azt éreztem ennek a dolognak itt van vége. Beszélgettünk időnként, de se újabb találka se semmi. Pedig meg voltam róla győződve, hogy ha valakinek én vagyok a megfelelő az pont ő. Aztán rá egy pár hónapra megint úgy alakult, hogy eljött velem egy bulira. A forgatókönyv pontosan ugyanaz. Nálam aludt, közös ebéd, majd búcsú, és megint nem tartottunk sehol. Aztán már beszélni is nagyon ritkán beszéltünk. Hogy miért jutott ez eszembe. Tegnap előtt a véletlen folytán találkoztunk. Ő az új barátjával volt. Én egyedül. Ő ittasan, én józanul. Kétszer sírta el magát. Mert tudja hogy egy olyan pasival kellene lennie mint én. Velem kellene lennie. De én annyira más vagyok, mint mindenki aki körülveszi hogy fél. Fél hogy nem elég jó nekem. Fél hogy nem tudna boldoggá tenni. Ezt mondta. Fél. Mert nem akar felelősséget vállalni, mert nem akar elköteleződni, mert nem akar sérülni, mert tudja hogy ami most van, ha vége is van nem lesz különösebben kellemetlen. Ezt meg én mondom. És ezért nem találkoztunk soha többet, mert minden alkalommal mikor rám néz szemtől szemben, átlátok rajta, és ez megijeszti. Én szeretném ha rajtam átlátnának. Ha valaki akkor is tudja mi jár a fejemben, amikor én nem akarom hogy tudja. Jó lenne nyitott lapként élni valaki előtt.
Még ugyanezen az estén találkoztam ZS-vel. Vele egy baráti társaságon keresztül ismerkedtünk meg. Furcsa lány. Első benyomásra, azt gondoltam hogy ő tipikusan az a típusú lány, aki a rosszabb napjain magával se áll szóba nem hogy velem. De aztán időről időre kiderült, hogy okos, szellemes, és a sokszor érthetetlen önbizalomhiányát fordítja át, és viszi pajzsként maga előtt, amitől úgy tűnik mintha nagyon túl gondolná saját fontosságát a világban.
Néha találkoztunk ilyen baráti összejöveteleken jól el is dumáltunk, de sose éreztem azt a fajta érdeklődést az irányából, amiről azt gondolnám, hogy túl mutatna azon hogy egy társaságba járunk időnként. Az elmúlt 2-3 hétben ez megváltozott. Sokat beszélünk, váltjuk az üzeneteket, és minden alkalommal a nyakamba ugrik mikor találkozunk, sőt a hétre még ebédelni is elhívott. Nem én őt, ő engem. Közölte hogy a héten együtt ebédelhetnénk. Az ember ebből azt gondolná, hogy akkor ő csak szeretne valamit. De mikor a szombati beszélgetésünk kapcsán elmondtam neki, miután azt firtatta hogy a pasik őt nem nézik meg, hogy szerintem igenis vonzó, és bennem is voltak olyan gondolatok, hogy tök jó lenne ha lenne köztünk valami, úgy csinált mint aki kb. meg se hallotta, pedig az ember azt gondolná, hogy egy ilyen nyílt hadüzenetre lecsapna. Így most nála is marad az értetlenség. Megyünk ebédelni...
Volt egy tervem, hogy visszaszerzem a volt barátnőmet. Azt gondoltam róla mindig, hogy a szakításunk egy szünet a kettőnk közti történetben. De rá kellett jönnöm hogy ezt a szerelmet csak én tartom különlegesnek. Úgyhogy a békülésre vonatkozó terveim, most mennek a kukába. Pedig milyen jól nézett volna ki, hogy a szakításunk egy éves évfordulóján kap egy klasszikus kézzel írott levelet tőlem, csak úgy mint 8 évvel ezelőtt, mikor megismerkedtünk, amiben elhívom egy randira, majd egy nagyszerű feladványokkal teli kalandos úton jut el a randi helyszínére. Elég kerek storynak tűnt. Volt ismerősöm, aki szerint "annyira romi", hogy megkönnyezte. De persze mikor az ember már kezdte elszánni magát, akkor kiderült, hogy boldog párkapcsolatban él.
Úgyhogy muszáj előre nézni. Várni az ebédet. Remélem finom fogások érkeznek...
Ez nem egy megfejtő blog, akit a google azért dobott ide, mert azt remélte itt mondják el a csajozás titkát, azt el kell keserítenem. Nem én vagyok a megfelelő ember. Ez egy terápiás blog, terápia nekem, és talán egy jó fórum azoknak akik hasonló cipőben járnak.
30 éves vagyok, egyedül élek, közepes állásom van, közepes anyagi helyzettel, közepes kinézettel, a kelleténél komolytalanabb életfelfogással, millió szorongással, és önbizalomhiánnyal. Ahogy ezt a mondatot visszaolvasom, én lehetek a nagy magyar átlag. :)
Itt ülök a monitor felett és azon gondolkozom, már percek óta hogy hogy is vágjak bele:
Kellene egy hosszú írás a volt kapcsolatomról, hogy 7 év után miért nem vagyunk együtt?
Vágjak a közepébe és csak írjak?
Azt hiszem a második opció tűnik jónak.
Éjjel 4:49 van és most éreztem hogy annyira nem értem a világot ami körülöttem van, és néha annyira elveszettnek tűnik minden, és magányosnak, hogy ez a gép lett a barátom. Pedig alapvetően sok ember vesz körül. A munkámban folyamatosan emberekbe botlom, rengeteg haverom van, néhány igazi barátom, és rengeteg ismerősöm. Mégis egyedül vagyok. Gyerekként senki nem mondja el, hogy úgy húzogasd a lányok haját a homokozóban az oviban, hogy 30 évesen nagyon magányos tudsz lenni bizonyos helyzetekben, ha időben nem stoppoltad le a megfelelő lányt, és nem sikerült megtartani.
Az alatt az egy év alatt, mióta nem vagyunk együtt, 1 komolyabb kapcsolatom volt, 1 nagy benézésem és egy futó kalandom. Azt hiszem nem nevezhetjük túl sikeres évnek ha számokban nézzük :)
Nem értem a nőket. Ha valamit megtanultam ebben az időszakban az az hogy mikor azt gondolod tudod mi a helyzet, hányadán álltok, mindig kiderül, hogy fogalmad nem volt.
Van egy lány, hívjuk E-nek. E tipikusan a megmentésre váró lélek. Valószínűleg soha nem volt az életében egyetlen olyan férfi sem, aki nem elnyomni akarta, uralkodni rajta, irányítani. Túl van kismillió csalódáson, megbántáson, elhagyáson, szenvedésen. Mikor megismerkedtünk, nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk. Elsőre szinte "túl könnyű" prédának tűnt. Persze aztán kiderült hogy nagyon nem az. Ebből gondolom ki lehet találni hogy ő volt a nagy benézésem. Az első találkozásunk után rögtön nálam aludt, majd másnap együtt ebédeltünk, mégis miután ebéd után elválltunk, és másnap beszéltünk azt éreztem egyet hátra léptünk, nem előre. Aztán újabb találkozó, hihetetlen távolságtartás, és valamiért azt éreztem ennek a dolognak itt van vége. Beszélgettünk időnként, de se újabb találka se semmi. Pedig meg voltam róla győződve, hogy ha valakinek én vagyok a megfelelő az pont ő. Aztán rá egy pár hónapra megint úgy alakult, hogy eljött velem egy bulira. A forgatókönyv pontosan ugyanaz. Nálam aludt, közös ebéd, majd búcsú, és megint nem tartottunk sehol. Aztán már beszélni is nagyon ritkán beszéltünk. Hogy miért jutott ez eszembe. Tegnap előtt a véletlen folytán találkoztunk. Ő az új barátjával volt. Én egyedül. Ő ittasan, én józanul. Kétszer sírta el magát. Mert tudja hogy egy olyan pasival kellene lennie mint én. Velem kellene lennie. De én annyira más vagyok, mint mindenki aki körülveszi hogy fél. Fél hogy nem elég jó nekem. Fél hogy nem tudna boldoggá tenni. Ezt mondta. Fél. Mert nem akar felelősséget vállalni, mert nem akar elköteleződni, mert nem akar sérülni, mert tudja hogy ami most van, ha vége is van nem lesz különösebben kellemetlen. Ezt meg én mondom. És ezért nem találkoztunk soha többet, mert minden alkalommal mikor rám néz szemtől szemben, átlátok rajta, és ez megijeszti. Én szeretném ha rajtam átlátnának. Ha valaki akkor is tudja mi jár a fejemben, amikor én nem akarom hogy tudja. Jó lenne nyitott lapként élni valaki előtt.
Még ugyanezen az estén találkoztam ZS-vel. Vele egy baráti társaságon keresztül ismerkedtünk meg. Furcsa lány. Első benyomásra, azt gondoltam hogy ő tipikusan az a típusú lány, aki a rosszabb napjain magával se áll szóba nem hogy velem. De aztán időről időre kiderült, hogy okos, szellemes, és a sokszor érthetetlen önbizalomhiányát fordítja át, és viszi pajzsként maga előtt, amitől úgy tűnik mintha nagyon túl gondolná saját fontosságát a világban.
Néha találkoztunk ilyen baráti összejöveteleken jól el is dumáltunk, de sose éreztem azt a fajta érdeklődést az irányából, amiről azt gondolnám, hogy túl mutatna azon hogy egy társaságba járunk időnként. Az elmúlt 2-3 hétben ez megváltozott. Sokat beszélünk, váltjuk az üzeneteket, és minden alkalommal a nyakamba ugrik mikor találkozunk, sőt a hétre még ebédelni is elhívott. Nem én őt, ő engem. Közölte hogy a héten együtt ebédelhetnénk. Az ember ebből azt gondolná, hogy akkor ő csak szeretne valamit. De mikor a szombati beszélgetésünk kapcsán elmondtam neki, miután azt firtatta hogy a pasik őt nem nézik meg, hogy szerintem igenis vonzó, és bennem is voltak olyan gondolatok, hogy tök jó lenne ha lenne köztünk valami, úgy csinált mint aki kb. meg se hallotta, pedig az ember azt gondolná, hogy egy ilyen nyílt hadüzenetre lecsapna. Így most nála is marad az értetlenség. Megyünk ebédelni...
Volt egy tervem, hogy visszaszerzem a volt barátnőmet. Azt gondoltam róla mindig, hogy a szakításunk egy szünet a kettőnk közti történetben. De rá kellett jönnöm hogy ezt a szerelmet csak én tartom különlegesnek. Úgyhogy a békülésre vonatkozó terveim, most mennek a kukába. Pedig milyen jól nézett volna ki, hogy a szakításunk egy éves évfordulóján kap egy klasszikus kézzel írott levelet tőlem, csak úgy mint 8 évvel ezelőtt, mikor megismerkedtünk, amiben elhívom egy randira, majd egy nagyszerű feladványokkal teli kalandos úton jut el a randi helyszínére. Elég kerek storynak tűnt. Volt ismerősöm, aki szerint "annyira romi", hogy megkönnyezte. De persze mikor az ember már kezdte elszánni magát, akkor kiderült, hogy boldog párkapcsolatban él.
Úgyhogy muszáj előre nézni. Várni az ebédet. Remélem finom fogások érkeznek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése